Egyéb írásaim

Szeretetnyelvek 

Önismeret és szociálpszichológia

Önismeret labirintusában

Kapcsolatok margójára

Nemi szerepek

Kik azok a feministák?

Néha úgy érzem, ki sem kell mennem az utcára, kommentekben vívhatom meg kis harcaimat, kedvenc témáimban érvelhetek értékeim mellett, bevetve némi szakmaiságot. Házhoz jön az aktivizmus meg a szelepek kiengedése, hiszen dühönghetek, várhatom a választ, eldönthetem, hogy több kommentet nem olvasok, kiszállok, aztán inkább mégsem. Ha meg ideges vagyok, akkor nem a magánélet miatt, hanem a társadalomban tapasztalt jelenségek okán. Hogy miért szögezem én ezt le? Mert ez az egyik vádpont, hogy frusztráltak a feministák, amiatt szólnak.

Harcaim

Minap arról beszélgettünk, hogy kinek mi a facebook, mire használja, ha rokon értelmű szóval kellene illetni, mit mondana? Elnézve ismerőseim üzenőfalát, van, akinek facebookja egy képeskönyv; színes képek sorjáznak élete kiragadott részleteiből: diploma, házasság, gyerek, egy jó ebéd, egy pohár bor este. Másé, mint egy színes magazin, cikkajánlók, kommentek, témafelvetések, néha egy, néha egészen különböző téma köré csoportosítva. Jó platform lehet a civil aktivizmusra, néha úgy érzem, ki sem kell mennem az utcára, kommentekben vívhatom meg kis harcaimat,  kedvenc témáimban érvelhetek értékeim mellett, bevetve némi szakmaiságot. Házhoz jön az aktivizmus meg a szelepek kiengedése, hiszen dühönghetek, várhatom a választ, eldönthetem, hogy több hozzászólást nem olvasok, kiszállok, aztán inkább mégsem. 

A feministák

Aktivitásomat közepesnek értékelem, amikor viszont az „én internetem” robban, az a feminizmus. Pontosabban az a kérdés, hogy akkor én feminista vagyok-e.

Elgondolkodtató kérdés, hogy akkor ez egy stigma? Nem mond már eleget a társadalomról az a tény, hogy feministának lenni sokak szemében ciki? Mi más írná le jobban a társadalomba ágyazott egyenlőséget, mint az, hogy gáz szólni. Gáz szólni amiatt, hogy férfi és nő egyenlő, hogy egyenlő jogokat érdemelnek, és nagyon úgy tűnik, ez nem valósul meg magától, tenni kell érte. Tenni sokféleképpen lehet. Kutatni a témában, feltárni a szexizmus (nemi egyenlőtlenségen alapuló elnyomás különböző formáinak összefoglaló neve) jelenségkörét, működésmódját, harcolni a kvótáért, hogy változás legyen a politikában is. Kommentharcokba bonyolódni, vagy egyszerűen csak szólni a saját mikrokörnyezetben, hogy munkahelyre nem való az udvarlásnak álcázott szexizmus, ott a teljesítmény legyen a téma. Vagy fel lehet hívni a figyelmet, hogy nincsenek általában nők, meg általában férfiak, hanem nagyon sokféle nő van és nagyon sokféle férfi, változatos tulajdonságokkal. Nem nevetni a szexista vicceken, ugyanúgy ahogy a rasszistákon sem. Ha az „átment” hogy cigányozni/zsidózni/arabozni ciki, menjen át az is, hogy nőzni is az.  

Önismereti útként aztán gondolkodni lehet arról, mi az, ami belső vágyként él bennünk, és mi az, ami a nemi szerep szocializáció következménye. Mivel tudok és szeretnék én azonosulni, és mi az, amivel csak a társadalmi nyomás miatt próbálok.

A feminizmus mondanivalója egy mondatban összefoglalható. Egyenlőség. Aki emiatt szól, nem frusztrált szexuálisan, nem unatkozik, csak szeretné, ha a nők általában ugyanazért a munkáért, ugyanabban a pozícióban egyenlő bért kapnának, ha a munkahelyükön nem a kinézetük lenne a téma, ha szabadon és változatosan élhetnének saját belső indíttatásaikat követve. Ha indulatok gerjesztődnek benne, az nem a magánéleti sérelmei miatt van, hanem azért, mert humanistaként zavarják a rendszerszintű egyenlőtlenségek. Feminista az, aki ebben hisz akár otthon gyereket nevelve, monogám párkapcsolatban, párkapcsolat nélkül, kalandozva, utazva, letelepedve karriert építve, otthon kibontakozva, gyerekekkel, gyerek nélkül, szoknyában, nadrágban, feminin tulajdonságokkal, maszkulin tulajdonságokkal (ki mondja meg egyáltalán mi is az?), sokféle szexuális orientációval, legyen nő vagy férfi.  Egy szóval úgy, ahogy ők szeretnének, ahogy egyénként, szuverén személyként szeretnének, és nem az alapján értékelve, bírálva, beszorítva, hogy a társadalom által meghatározott nemi szerep konstrukcióban mi a kijelölt feladatuk, mit kéne, illene, szabadna tenniük.

A cél a párbeszéd, és az, hogy ne kelljen majd egyszer erről többet beszélni, mert olyan magától értetődő, és természetes lesz az egész. 

Holokausztoktatás Magyarországon A Holokauszt Emlékközpontban tett látogatás margójára

„Zsidó!”- vágja a szembe egy ismeretlen. „Akkor is zsidó vagy!”-mondja egy másik. „Mér’ zsidó vagy?”-hangzik, ha az előítéletesség természetére próbálom felhívni a figyelmet.  Általános iskolában ismertem meg a szót; azóta is kísér(t). Az, hogy nem vagyok zsidó származású, mégis lépten nyomon, identitásomat firtatják egyéni probléma, az hogy ma Magyarországon mindenki a másik identitását nyomozza, kutatja, fejtegeti- társadalmi gond, soha el nem múló kortünet, amely jelzi, nincs még minden rendben a hazai oktatással holokauszt, előítélet, identitás témakörében.

A holokauszt oktatása Magyarországon kiemelten fontos téma a 2014-es emlékévben, amelynek szerintem magába kell foglalni az előítéletekkel kapcsolatos ismeretterjesztést, történelmi tények tisztázását, szembenézést és felelősségvállalást. Véleményem szerint fontos, hogy a téma specifikumai mellett felhívjuk a figyelmet a kontextusra is; előítéletességre, diszkriminációra és az identitás kérdéskörére, hiszen az utóbbi téma mindenkit egyaránt érint.

A magyarok történelemszemléletére jellemző, hogy széleskörű konszenzus alakult ki a társadalomban arról, hogy Magyarország a történelmi viharok során igazságtalanul sokat szenvedett, a Holokauszt időszakához kapcsolódó Horthy-korszak azonban nagyon erőteljesen megosztja a közvéleményt és törésvonalat képez a politikai ideológiai elkötelezettség mentén. Vásárhelyi (2006) kutatásában azt találta, hogy a felnőtt lakosság közel 20%-ában egyértelműen pozitív kép alakult ki a korszakról, egyértelműen negatív vélekedés pedig a lakosság egyharmadára jellemző.  A radikális, konzervatív, vallásos, idősebb emberek gondolták döntően, hogy a magyar zsidóságért mindent megtett Horthy, míg a magasan iskolázott, liberális beállítottságú idősek úgy vélekedtek, hogy a kormányzót súlyos felelősség terheli.  Ez a megosztottság érzékelhető az új Szabadság téri emlékmű kapcsán, amely bár még nem is áll, rengeteg vitát generált, melyeknek fő témája, hogy az ábrázolásban Magyarország a második világháború idején a Német Birodalom tehetetlen áldozata, a deportálásokért vállalandó felelősség pedig nem jelenik meg.

Összességében elmondható, hogy a magyar fiatalok (18-30 évesek) a 20. századi történelmi traumákhoz kapcsolódó tényekkel egyáltalán nincsenek tisztában. Ebben a korosztályban azonban a szülők, nagyszülők generációjához képest sokkal kevesebben gondolják úgy, hogy a zsidók deportálását kizárólag a németek intézték. Az erről gondolkodók kétharmada úgy gondolja, hogy Horthyt is felelősség terheli a történtekért. Úgy tűnik azonban, hogy a fiatalok a zsidó lakosság megsemmisítését zsidó és nem magyar tragédiának fogják fel és azért a felelősség túlnyomó többségét inkább a németekre hárítják.

Csepeli (2013) szerint is ahogy az időben távolodunk 1944-től úgy nő a holokauszt és a magyar ágensek között észlelt távolság és az önfelmentés részeként erősödik a zsidók hibáztatásának tendenciája.

A Holokauszt Emlékközpontban tett látogatás során idegenvezetőnk megosztotta a csoporttal, hogy a tárlatvezetések során mire figyelnek, hogyan vázolják a csoportoknak a témát illetve mesélt arról is, milyen esetekkel találkoznak. Döbbenetes volt hallani, hogy gyakran a vidéki iskolákból érkezők egy napon tekintik meg az emlékközpontot a Terror Házával és ez elég mellbevágó lehet a középiskolás korosztálynak, illetve véleményem szerint erősítheti azt a vélekedés, hogy a fasizmus és kommunizmus áldozatait valahogy méregetni, hasonlítgatni kellene egymáshoz.

Az emlékközpont fontos célkitűzése a magyarországi holokauszt oktatásának támogatása, ennek keretében az interaktív tárlatvezetés mellett foglalkozásokat szerveznek tanároknak, diákoknak, tolerancia programokat hirdetnek, nyári táborokat, szakköröket szerveznek az érdeklődőknek önálló programokat kínálva és kiegészítve a közoktatást.

Általános tapasztalat, hogy a 20. századi történelmi események kevés súlyt kapnak az iskolai történelemoktatás során, év végén kerül rájuk sor, amikor az osztályok már érettségire készülnek.

 A témával kapcsolatban még megemlíteném a Zachor Alapítvány Társadalmi Emlékezetért civil oktatási szervezetet, amelynek célja a pedagógusok és diákok figyelmének felhívása a rasszizmusra, antiszemitizmusra, valamint tolerancia-programokat szerveznek az emlékközponthoz hasonlóan.  Az alapítvány honlapján számos oktatási segédanyag is elérhető, amelyet a pedagógusok az iskolákban szabadon felhasználhatnak. [1] Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet honlapján is találhatunk konkrét tervet az órák felépítésére és ötleteket projektmunkákra. [2] A Haver Alapítvány pedig egy tanároknak szóló kézikönyv összeállításával támogatja a téma iskolai kibontását. [3]

Kovács Mónika (2003) is ír arról a pozitív tendenciáról, hogy az iskolákban a Holokauszt Emléknap bevezetése után felmerült az igény holokauszt tananyagok iránt. Sok iskolában jellemző még, hogy közös filmnézéssel emlékeznek, de megszületőben van a mélyebb feldolgozás, több szempontú megközelítés igénye is, ehhez a segédanyagok, pedagógiai továbbképzések rendelkezésre állnak. Az oktatással kapcsolatos előzményként elmondható, hogy Nyugat-Európában és az USA-ban azért is került be a holokauszt az oktatásba, hogy a negatív példán keresztül a demokrácia értékei kiemelkedően megmutatkozhassanak. Nem elsősorban az áldozatokon van a hangsúly, hanem a döntéshozókon, passzív szemlélőkön és segítőkön. Ez a tendencia egyébként az Emlékközpontban is megmutatkozik, a kor plakátjain keresztül például a hétköznapi élet mutatkozik meg (hol, mit lehet vásárolni). A „tanulságok” átadásánál a tanároknak kiemelkedően fontos a szerepe szaktól függetlenül (Kovács, 2004).

Az emlékközpont látogatása során világossá vált, hogy az interektivitásra nagyon nagy hangsúlyt fektetnek, a tárlatvezetés utolsó állomása a „kérdések terme”, ahol lehetőség van a felmerülő kérdések megvitatásra, kibeszélésre; itt kiemelt szerep jut ismét a tárlatvezetőnek, akinek kezelnie kell az esetleges előítéletes hangokat is. Az egyes termekben lehetőség van személyes történetek, családok hétköznapi életének megismerésére, fényképek és személyes tárgyakon keresztül. Az pedig a vezetőtől függ, hogy inkább irodalmi példákon vagy további történelmi adalékokon keresztül teszi-e színesebbé a látogatást. A termekben bemutatott események időrendben követik egymást, a múzeumban „előre haladva” egyre sokkolóbb képekkel szembesülhetnek a látogatók. A legmegrázóbb terem előtt figyelmeztet is erre a tárlatvezető. A Haver Alapítvány kézikönyve[4] is felhívja arra a figyelmet, hogy a sokkoló képek bemutatása csak kellő körültekintéssel használható, mert előfordulhat, hogy szégyenkezést illetve oda nem illő megjegyzéseket, feszültség levezető nevetgélést vált ki a diákokból és nem az elmélyülést szolgálja. Pécsi Tibor (2014) kiemelte, hogy érdemes fontos szerepet juttatni a tanórákon, megemlékezéseken a túlélők visszaemlékezéseinek akár személyes meghíváson, akár filmanyagon keresztül.

Felhasznált irodalom:

Csepeli György (2013). Nemzeti emlékezet, nemzeti felejtés. Történelemtanárok országos

konferenciája.

Elérhető: http://www.tte.hu/media/pdf/nemzeti_emlekezet.pdf  (2014. június 30.)

Kovács Mónika (2003). Holokauszt oktatás Magyarországon. Regio: kisebbség, politika, társadalom,

14 (2), 88-105.o.

Kovács Mónika (2204). Holokauszt és holokausztoktatás. Dr. Kovács Mónikát, a Hannah Arendt

Egyesület elnökét kérdezte Hunyady András. Világosság, 5, 83-91.o.

Elérhető: http://www.vilagossag.hu/pdf/20041206153650.pdf (2014.június 30.)

Vásárhelyi Mária (2006). "Egy ezredévnyi szenvedés ..." - Közvélemény-kutatás a magyar

történelemről. Mozgó Világ, 32 (1), 101-107.o.

Vásárhelyi Mária (2010). "Fogalmam sincs! Nem vagyok idevalósi..." - kutatás a fiatalok történelmi

kultúrájáról. Mozgó Világ, 39 (11), 3-12.o.

---

[1] Zachor Alapítvány: http://www.emlekezem.hu/

[2] http://www.ofi.hu/tudastar/kezikonyv-holokausztrol/holokausztrol-iskolaban

[3] http://haver.hu/wp-content/uploads/2013/12/megkozelitesek_kotet.pdf

[4] http://haver.hu/wp-content/uploads/2013/12/megkozelitesek_kotet.pdf

Frida Kahlo élete és művészete

A facebookon terjed ez a játék, hogy festőktől ajánljunk képeket. Ez valahogy ráirányított a figyelmemet a kedvencemre Frida Kahlo, mexikói festőnőre.  Élete és munkássága már évekkel ezelőtt magával ragadott, de a pár éve Bécsben meglátogatott Frida Kahlo kiállítás csak mélyítette az érdeklődésemet. Kahlo hihetetlen sokoldalú volt, képei különböző korszakokba sorolhatóak, valamint a művészetében nagy szerepet játszó életesemények alapján különböző témákat dolgoz fel, ezek közül néhányat ragadok ki, mutatok be részletesebben, illusztrálva képekkel és önéletrajzi eseményekkel.

Művészeti berkekben ritkaság, hogy egy nő teljes mértékben kibontakozhasson, Kahlonak ez mégis sikerült. Kortársai talán híresebbnek tartották, jobban elismerték Frida férjét (üvegplafon, ismerős…), a nála 21 évvel idősebb Diego Rivérát Az utókor már inkább csak a művésznőt csodálja, akinek élete és művészete szorosan összefonódik. Ennek a különleges összefonódásnak oka, hogy a Fridát 18 éves korában végzetes, egész életére kiható baleset érte. A villamos, amelyen utazott összeütközött egy busszal, és a baleset következtében a fiatal Frida gerinsérülést szenvedett, hónapokig fűzőt kellett viselnie. A fájdalmak végigkísérték életét, nehezen mozgott, idősebb korában pedig tolószékbe kényszerült.

Az egészségügyi nehézségek egyébként is egész életét végigkísérték, kiskorában gyermekbénulást kapott, egyik lába deformálódott. Talán emiatt is viselt szívesen nadrágot, és hosszú szoknyákat. A nép hagyományokhoz való visszanyúlás nemcsak művészetére, hanem öltözködésére is jellemző volt a fennmaradt fotók tanúsága szerint. Élén szímek, nagy minták, hajkoronába font textiliák, ősi időket idéző hatalmas ékszercsodák. Ez mind ő volt.

Frida Kahlo művészetére is  jellemző az élénk színek használata, mely kapcsolatban áll a számára oly fontos már említett mexikói hagyományos művészet szeretetével. Képeire valamilyen mértékben jellemző a szürrealizmus, az álomszerű képek, de szimbólumai nem elrugaszkodottak, általában könnyen megfejthetőek, valamely életszakaszához kapcsolódnak. 

Addig festményeken soha meg nem jelent női létet kapcsolódó témákat is megjelenít; vetélését például, amely feldolgozhatatlan traumaként vetett sötét árnyékot később életére. (A repülő ágy című 1932-es festmény).  Az említett festményen egy kiszolgáltatottan nő fekszik, de megjelenik a magzat képe is, medencecsont, házából előbújó csiga is. Fennmaradt, hogy a tragikus vetélés után anatómiai könyveket is beszerzett, hogy a vásznon megjelenő embriót minél élethűbben ábrázolhassa

A törött gerinc (1944) című festmény is példázza, hogy a művésznő egyik ihletője saját betegsége, fizikai- lelki fájdalmait is megindítóan naturalisztikusan jeleníti meg a vásznon.

Életművén végigvonulnak az önarcképek is. Balesete után szüleitől festéshez szükséges felszereléseket kapott, hogy enyhüljön ágyhoz kötöttségéből eredő tehetetlensége. Kérésére tükröt is felszereltek, így tanulmányozhatta, megjeleníthette saját arcát. Arcképek mellett gyakoriak a teljes alakos képek is, valamint van olyan festmény, ahol sebzett szarvastestben jeleníti meg önmagát. Ez a kép egy sikertelen gerincműtét után készült, kifejezheti a festőnő csalódottságát is.

„Kahlo önarcképein a hajviseletnek különleges szerepe van, mivel a legtöbb portrén, a festőnő arcán semmiféle érzelmet nem fedezhetünk fel. Ezért a pillanatnyi lelkiállapot megítélésében a háttér, a ruha és a hajviselet segíthet.” (Oláh Szabina, 2009 ) Ezen kívül megfigyelhető, hogy önéletrajzi ihletésű képein szépséghibáit is ábrázolja, esetenként felnagyítva. Több képen erős bajusszal jeleníti meg önmagát.

Frida Kahlo élete során ki-be járt a kórhazákból, 1951-ben pedig már tolókocsiba kényszerült. Valószínűleg érezte már, hogy ideje fogytán van, a számára fontos kommunista eszem, ismét közel került hozzá, ismét belépett a pártba. 1953-ban kiállítása nyílt, amelynek megnyitójára ágyban szállítottál el barátai, súlyos hörghurutja miatt nem hagyhatta volna el szobáját. A festést folytatta, de ecsetkezelése egyszerűbbé vált, folyamatosan injekciókat kapott, 1954-ben 47 éves korában elhunyt. Élt 1907-től 1954-ig.

Felhasznált irodalom

Gerry Souter (2007). Frida Kahlo. A tükör mögött, GABO Könyvkiadó, Budapest.

Oláh Szabina (2009.) Frida Kahlo öngyógyító festészete. LAM, 1. évfolyam, 2. szám.

Képek megtalálhatóak: Gerry Souter (2007). Frida Kahlo. A tükör mögött, GABO Könyvkiadó, Budapest.

A közjó filozófiája

Önéletrajzokban, visszaemlékezésekben gyakran olvashatunk arról, hogy bizonyos tudományterületek, művészeti ágak képviselői példaképet, példaképeket választanak, állítanak maguk elé. Az én íróasztalomra Radnóti néz le egy képről, aki egy levelében arról ír például, hogy szobájának falát Arany és Kazinczy arcképei díszítik, őket tekinti szellemi őseinek.  [1] (Bár Radnóti költő volt és nem kutató, precízsége, szakmai igényessége mindenkinek a javát szolgálná).  Sok esetben a példakép életútja, szakmai pályája, sikerei ösztönző erőként hatnak az utódra. Nem véletlenül gyakori feladat ez már általános iskolában is: írj fogalmazást példaképedről és indokold meg miért őt választottad.

Ahogy az egyén esetében is, úgy egy-egy tudományterület születésénél, fejlődésénél az önmeghatározás fontos lépése az ősök, alapító atyák megnevezése. Kurt Lewinről például gyakran mondják (Kiss Paszkál nyomán), hogy a szociálpszichológia egy egész generációja az ő „köpönyegéből bújt elő”. [2] A minap azon tűnődtem, ki lehetne az az emblematikus alak, neves gondolkodó a politikai pszichológiában, aki még a tudományterület önállóvá válása, önmeghatározása előtt olyan témákat vizsgált tudományos alapossággal, amelyek ma is érdeklődésre tarthatnak számot? Válasz bizonyára sokféle van. Ha a jelenkor politikai pszichológusait kérdeznénk, kinek az arcképét függesztenék ki szobájukban, azt hiszem, sokan Walter Lippmann, 20. századi amerikai gondolkodóra szavaznának. A választást igazolhatja például az a tény is, hogy a sztereotípia kifejezést –amely a szociálpszichológia- így a politikai pszichológia- egyik legfontosabb definíciójának tekinthető- ő használta először letisztult formában a Public Opinion című (1922) korszakalkotónak méltán nevezhető művében.  (Több, mint 10 év eltelt, mire Katz és Braly empirikusan is kutatta a sztereotípia fogalmát).

Jelen recenzió témája Walter Lippmann The Public Philosophy (1955) című műve, amely a szerző termékeny pályájának végén látott napvilágot, írójának 65. születésnapja után. A kortársak érdeklődését mutatja, hogy a Milgram engedelmességet, „tekintélyszemély- alávetett” viszonyát elemző kísérlete a 60-as évek elején került publikálásra, Zimbardo börtönkísérlete (amely szintén hasznos dolgokat mond el a vezető- vezetett viszonyáról) körülbelül 10 évvel később. A kutatásokat sok esetben a II. világháború rémtettei inspirálták. Látható, hogy Lippmann nagyon hamar reagált korának meghatározó eseményeire.

Írásomban főleg a „két könyvből” álló mű első felére koncentrálok, amely inkább elemző jellegű, míg a második közelebb áll a filozófiai eszmefuttás műfajához.

Magyarul a mű 1993-ban jelent meg, tekinthetjük hiánypótlónak is, hisz az alkotás „első könyvének” fő témái a demokratikus állam működése, hatalom (hatalmon levők és szavazók összetett viszonya), közérdek, valamint a végrehajtó hatalom és a szavazók. (Az „első könyv” még első fejezetében bevezetésként az 1917-es orosz forradalom eseményeit, az utolsóéban pedig a demokrácia szerző szerinti ellenfeleit öleli fel).  A fejezetek szerinti felosztás inkább az olvasást könnyíti, tartalmilag kevésbé élesen válnak el egymástól az egyes részek, néhány motívum ismétlődik átívelve a fejezeteken erős koherenciát teremtve.

Az első könyv gondolatiságához szorosan hozzátartozik a kor szakértői által (Lippmannt is beleértve) osztott vélekedés, hogy 1938-ban már egyértelmű volt, hogy egy újabb világháborút elkerülni lehetetlen. A veszélyt a kortársak már az első világháborút lezáró, sok oldalról támadható béke után is felismerték. 1918 után nagy birodalmak omlottak össze, a különböző kormányzatok elindultak a liberalizálódás útján, de súlyos kérdésesekkel sokáig nem kellett foglalkozniuk. 

Lippmann gondolatai azóta a ma is sokakat foglalkoztató kérdés köré csoportosulnak, hogy bár humanizmusunk azt diktálja, a demokrácia a legjobb rendszer mindenki számára, mégis a politikai elit és választó néptömegek kapcsolatából eredően gyakran a néptömegek vak kiszolgálása következik, azaz a választott vezetők inkább a választópolgárok rövidebb távú igényeit elégítik ki az újbóli megválasztás reményében, hiszen a hosszútávon kifizetődő, de a jelen pillanatban népszerűtlen intézkedések, gyakran a bukást hozzák magukkal. Ez az „ördögi” kör azonban gátja lehet a fejlődésnek, hiszen, ahogy Lippmann is írja, a szavazóktól nem lehet elvárni, hogy a pillanat szülte érdekein felülemelkedjenek. Összességében az első könyvben a demokrácia működésének kritikus elemzéséről olvashatunk, amely inkább problémákat emeli ki.  A témafelvetés és a köré épülő problémakör összecseng azokkal a napjainkban népszerű empirikus kutatásokkal, amelyek a közvélemény vélekedéseit tárják fel az intézményekbe vetett bizalomról, ideális politikusokról, vezetőkről. (Például: Hunyady György 2012-es Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet című cikke).[3]

A „második könyv” felépítésén már érezhető annak a kornak a lenyomata, amely Lippmann munkásságát jelentős mértékben meghatározta, valamint a szerző politikai érdeklődése saját kora iránt.  Ebben a filozofikusabb részben kap helyet a közjóról (közérdekről) való gondolkodás (annak hanyatlásának és megújulásának elemzése), a két birodalomról való elmélkedés (földi létben boldogulni, de a vallásos irányultság miatt a földöntúli létre is tekintettel lenni, illetve a civilizált magatartás védelméről szóló záró fejezet.

A közjó filozófiájának magyar fordítása jól olvasható, irodalmi igényességű munka, amelyre a szakkifejezések pontos használata, könnyed és gördülékeny stílus jellemző. (Fordítók: Jánossy Ilona és Doubravszky Sándor). Ez a könnyedség azonban egyáltalán nem jelent tartalmi silányságot vagy együgyű sikerhajhászást,  inkább a műfaji sajátosságainak kitűnő kihasználást, amelynek köszönhetően A közjó filozófiája élvezetes olvasmány lehet a szakmában elmélyült kutatóknak, publicistáknak ugyanúgy, mint a tudományterülettel épphogy kapcsolatba kerülő hallgatóknak, laikus érdeklődőknek.  Az 1993-as kiadás (sajnos újbóli kiadásról nem számolhatok be) antikváriumokban szerezhető be, pedig témáját tekintve talán ma kívánkozik leginkább a könyvesboltok kirakatába. A mű körülbelül A/5-ös, írólap nagyságú, puha fedeles könyvként vehető kézbe, amelynek fedőlapján a kék- fehér- piros színek dominálnak. Tankönyvszerű megjelenése a kor ízlésvilágát tükrözi, ma már kissé divatjamúltnak hathat.

Visszatérve a tartalomra: a magyar kiadásból sem maradt ki a mű kontextusának mélyebb megértését segítő, Paul Roazen által írt bevezető, amely a liberalizmus fogalmáról és Lippmann szerepéről ad egy tömör összefoglalást. Lippmann munkásságával kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy nem csupán a körülötte zajló eseményeket megfigyelő újságíróként, hanem tanácsadóként is részt vett a politikai életben.

---

[1] http://beszelo.c3.hu/cikkek/radnoti-miklos-kiadatlan-levele-a-zsidosagrol (letöltés: 2013. 06. 15.)

[2] Kiss Paszkál (2006):  A társas élet jelenségei (A társas élet tudományos vizsgálata / Vélemény, véleményformálás / Csoport: a társas viszonyok színtere). In Oláh Attila (szerk.) Bevezetés a pszichológiába. HEFOP-tankönyv (elektronikus tananyag).

[3] Hunyady György (2012): Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet.  Magyar pszichológiai szemle, 67 (1), 151- 172. old.

Szalai Tibor munkássága

Korai halál vetett véget a Győr közeli kötődésű művész pályájának. Építész volt, akit érdekeltek a papírkonstellációk, az arckollázsok, a szembenézések. Szembenézések önmagával, önmagukkal. Sok műve megsemmisült, kortársak emlékeiben élnek. Fényképeket csodálhatunk, grafikáiban mélyedhetünk el.

A művész 1958. április 29-én látta meg a napvilágot a Győr melletti Téten. Középiskolai tanulmányait a győri Hild József Építőipari Szakközépiskolában folytatta, majd a Budapesti Műszaki Egyetem, Építészmérnöki Karán tanult tovább, ahova felvételi nélkül, versenyeredmény miatt került be. 1982-től már voltak önálló kiállításai, egy évvel korábban pedig a társaival megalakított Brettschneider- csoport már koncerteket és kiállításokat szervezett.  

Csoportos kiállítással 1983-ban már külföldre, Lengyelországba is eljutott. Az építészet terén is termékenynek bizonyult, 1981- től kezdve rengeteg pályázaton vett részt. A teljesség igénye nélkül: Keszthely belvárosának rendezése, Szécsény községközpont rendezése, családiház Mórichidán, Balatonszabadin. Elmondható, hogy mérnöki tevékenysége során Makovecz Imrével is együtt dolgozott. Szabó Anna, építésztárs visszaemlékezése alapján tudjuk, hogy a művész a napi rutinfeladatoknak nagyon nehezen tudott eleget tenni, mert ezek saját művészetének kibontakozását nehezítették, gyakran megoldatlan érzelmi kérdések vették körül, és ezek nem múltak el nyomtalanul, egészsége megromlott, de az utolsó években orvosi kezelésekbe már nem egyezett bele.

Szalai Tibor hazai és külföldi művészeti berkekben papírkonstellációi által vált ismertté, de emellett építészmérnökként modern, rafinált terveket készített, valamint megragadó, néha groteszkbe hajló önarcképsorozatait is a közönség elé tárta. Részletesen kidolgozott építészeti tervei közül sajnos csak néhány valósult meg, papírkonstellációinak többsége pedig részben az anyag múlandósága, részben emberi gondatlanság miatt elpusztultak. Sokoldalú művészként fennmaradtak szerencsére ezen kívül még grafikái is. Művészi tevékenységét nehéz lenne korszakokba sorolni, leginkább párhuzamosan használta a különböző anyagokat, eszközöket.

A művész 1977- 1982 között a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán tanult, a „Bercsényi” kollégiumban lakott, ahol csatlakozott a pezsgő kulturális élethez. Szalai ebben az időszakban kezdett neki rajzos- szöveges naplójának. Művészetére jellemző volt a különböző anyagok és technikák ötvözése; kollázsokat készített, melyeket lefotózott, majd utólag kézzel színezett. 

Művészi kibontakozásához hozzájárult, hogy a kollégiumban társaival megalakította a Brettschneider- csoportot, melynek megalakulása egy kollégiumi koncerthez köthető, amikor kifeszített drótok segítségével szolgáltatták a zenét. Ez az esemény többször is megismétlődött, szerencsére hangfelvétel és fényképdokumentáció is készült róla. 

A csoportban való aktív részvétel mellett Szalai önállóan is nagyon termékenyen alkotott, arckollázsai megkapóak. Ezek a sorozatok gyakran groteszkéé válnak az egymásra montírozott arcrészletek miatt. A képek nagyon mozgalmasak, melyekben a különböző fényhatásoknak nagy szerepe van. A művész így ír alkotásairól: „ A saját képeim, azt hiszem kívül esnek a népszerű irányzatokon. Előképeit (helyesen mások által is megállapítva) lehetne Baranyay András meditáló önarcképeiben keresni, aztán régebbről a párizsi szürrealisták, aztán Chirico, még előbb lautréamont, aztán a romantika, aztán a barokk és így tovább Boschon keresztül a keresztény ikonokig.” (Szalai Tibor, é. n., idézi Szoboszlai János, Sulyok Miklós, 2001). 

Színes és fekete- fehér rajzai gyakran anatómiai jellegűek, melyeken különböző szerveket, testrészeket, épületrészleteket ábrázol.

„Korai halála derékba törte életművét. Annak, ami benne volt, csak a töredékét láttuk, lehetetlen tehát véglegeset állítani róla. Annyit azonban biztonsággal kimondhatunk: munkássága a századvég magyar művészetének maradandó értéke. Régebben üstökösnek nevezték az ilyen sebességgel, ilyen hőfokon felizzó és kihunyó művészegyéniségeket, s valóban: Szalai Tibor munkáiból az alkotó lélek fehérizzásának forrósága csapja meg azt, aki a közelébe kerül.” (Sulyok Miklós, 2001).

Felhasznált irodalom: Szoboszlai János és Sulyok Mikós (2001). Szalai Tibor életműkiállítása, Budapest.

Könyvajánló- „Csak a szenteket vitték gázkamrába?"

„Csak a szenteket vitték gázkamrába?".......„Csak a szenteket vitték gázkamrába?".....hangzik a lakótelepen a kérdés nap, mint nap "bolond" Hirsch szájából azon a különleges lakótelepen, ahol nagyrészt Holokauszt- túlélők élnek. Túlélők, akik magukba zárkózva tengetik idős hétköznapjaikat vagy igyekeznek mindenkin segíteni, valamilyen tevékenységben feloldódni. 

Egy a közös bennünk, nem beszélnek és ez a hallgatás rányomja bélyegét Amir Gutfreund A mi Holokausztunk című könyvének  két gyermekszereplőjének érdeklődési körére, ők ugyanis a két és feledik túlélő- generáció, akik szeretnék tudni, mi történt felmenőikkel. Szüleikkel, akik gyermekként élték át a háborút, nagyszüleikkel, akik nagyrészt odavesztek, és azokkal az idősekkel, akik körülöttük élnek, nem beszélnek. "Majd, ha felnőttek lesztek"– mondják. A gyerekek felnőnek, az idősek lassacskán beszélni kezdenek és kibontakoznak a történelemkönyvek lapjairól megismerhetetlen egyéni történetek, sorsok. 

Számomra szól ez a mű identitáskeresésről, történelmi emlékezésről, transzgenerációs átadásról, szembenézésről, megértésről. Egy németről, akinek édesapja talán a nagy náci „Lebensborn"- program" keretein belül látja meg a napvilágot. A magas, szőke, kék szemű fiatalember pedig az árvaságot kutatja.

Szól, véletlenekről, hogy mennyin múlik egy emberi élet háborús helyzetekben.  Egyéni döntésekről, amelyekre lehetetlen előre felkészülni. A gyötrődésekről, hogy "mi lett volna, ha"...Névtelen segítőkről és árulókról. Jó németekről és gonosz zsidókról. Arról, hogy a kép sohasem fekete- fehér. Családi sorsokról, nagyszülő nélküli unokákról, örökre saját világukba zárkózó túlélőkről, egykori magas rangú SS-ekről, akik tíz- húsz éves (súlyos?) büntetésük ellenére pár év múlva szabadultak. Aztán munkát kaptak, és sokuknak biztos unokájuk is lett. Biztos van olyan egykori SS, aki szeret nyaralni, játszani az unokájával...de mi van azokkal, a meg nem születettekkel?

 Biztos, hogy szembenézett a társadalom?

Aztán szól még arról, hogy ebbe az egészbe majdnem bele lehet őrülni, aztán megnyugodni, elengedni, nem felejteni, de tovább élni  És arról, hogy nem, nem csak a szenteket vitték gázkamrába. Hanem mindenkit...akárkit...illetve bárkit. És a gonosz nem a génekben, hanem szörnyű helyzetekben lakozik.