A közjó filozófiája

Önéletrajzokban, visszaemlékezésekben gyakran olvashatunk arról, hogy bizonyos tudományterületek, művészeti ágak képviselői példaképet, példaképeket választanak, állítanak maguk elé. Az én íróasztalomra Radnóti néz le egy képről, aki egy levelében arról ír például, hogy szobájának falát Arany és Kazinczy arcképei díszítik, őket tekinti szellemi őseinek.  [1] (Bár Radnóti költő volt és nem kutató, precízsége, szakmai igényessége mindenkinek a javát szolgálná).  Sok esetben a példakép életútja, szakmai pályája, sikerei ösztönző erőként hatnak az utódra. Nem véletlenül gyakori feladat ez már általános iskolában is: írj fogalmazást példaképedről és indokold meg miért őt választottad.

Ahogy az egyén esetében is, úgy egy-egy tudományterület születésénél, fejlődésénél az önmeghatározás fontos lépése az ősök, alapító atyák megnevezése. Kurt Lewinről például gyakran mondják (Kiss Paszkál nyomán), hogy a szociálpszichológia egy egész generációja az ő „köpönyegéből bújt elő”. [2] A minap azon tűnődtem, ki lehetne az az emblematikus alak, neves gondolkodó a politikai pszichológiában, aki még a tudományterület önállóvá válása, önmeghatározása előtt olyan témákat vizsgált tudományos alapossággal, amelyek ma is érdeklődésre tarthatnak számot? Válasz bizonyára sokféle van. Ha a jelenkor politikai pszichológusait kérdeznénk, kinek az arcképét függesztenék ki szobájukban, azt hiszem, sokan Walter Lippmann, 20. századi amerikai gondolkodóra szavaznának. A választást igazolhatja például az a tény is, hogy a sztereotípia kifejezést –amely a szociálpszichológia- így a politikai pszichológia- egyik legfontosabb definíciójának tekinthető- ő használta először letisztult formában a Public Opinion című (1922) korszakalkotónak méltán nevezhető művében.  (Több, mint 10 év eltelt, mire Katz és Braly empirikusan is kutatta a sztereotípia fogalmát).

Jelen recenzió témája Walter Lippmann The Public Philosophy (1955) című műve, amely a szerző termékeny pályájának végén látott napvilágot, írójának 65. születésnapja után. A kortársak érdeklődését mutatja, hogy a Milgram engedelmességet, „tekintélyszemély- alávetett” viszonyát elemző kísérlete a 60-as évek elején került publikálásra, Zimbardo börtönkísérlete (amely szintén hasznos dolgokat mond el a vezető- vezetett viszonyáról) körülbelül 10 évvel később. A kutatásokat sok esetben a II. világháború rémtettei inspirálták. Látható, hogy Lippmann nagyon hamar reagált korának meghatározó eseményeire.

Írásomban főleg a „két könyvből” álló mű első felére koncentrálok, amely inkább elemző jellegű, míg a második közelebb áll a filozófiai eszmefuttás műfajához.

Magyarul a mű 1993-ban jelent meg, tekinthetjük hiánypótlónak is, hisz az alkotás „első könyvének” fő témái a demokratikus állam működése, hatalom (hatalmon levők és szavazók összetett viszonya), közérdek, valamint a végrehajtó hatalom és a szavazók. (Az „első könyv” még első fejezetében bevezetésként az 1917-es orosz forradalom eseményeit, az utolsóéban pedig a demokrácia szerző szerinti ellenfeleit öleli fel).  A fejezetek szerinti felosztás inkább az olvasást könnyíti, tartalmilag kevésbé élesen válnak el egymástól az egyes részek, néhány motívum ismétlődik átívelve a fejezeteken erős koherenciát teremtve.

Az első könyv gondolatiságához szorosan hozzátartozik a kor szakértői által (Lippmannt is beleértve) osztott vélekedés, hogy 1938-ban már egyértelmű volt, hogy egy újabb világháborút elkerülni lehetetlen. A veszélyt a kortársak már az első világháborút lezáró, sok oldalról támadható béke után is felismerték. 1918 után nagy birodalmak omlottak össze, a különböző kormányzatok elindultak a liberalizálódás útján, de súlyos kérdésesekkel sokáig nem kellett foglalkozniuk. 

Lippmann gondolatai azóta a ma is sokakat foglalkoztató kérdés köré csoportosulnak, hogy bár humanizmusunk azt diktálja, a demokrácia a legjobb rendszer mindenki számára, mégis a politikai elit és választó néptömegek kapcsolatából eredően gyakran a néptömegek vak kiszolgálása következik, azaz a választott vezetők inkább a választópolgárok rövidebb távú igényeit elégítik ki az újbóli megválasztás reményében, hiszen a hosszútávon kifizetődő, de a jelen pillanatban népszerűtlen intézkedések, gyakran a bukást hozzák magukkal. Ez az „ördögi” kör azonban gátja lehet a fejlődésnek, hiszen, ahogy Lippmann is írja, a szavazóktól nem lehet elvárni, hogy a pillanat szülte érdekein felülemelkedjenek. Összességében az első könyvben a demokrácia működésének kritikus elemzéséről olvashatunk, amely inkább problémákat emeli ki.  A témafelvetés és a köré épülő problémakör összecseng azokkal a napjainkban népszerű empirikus kutatásokkal, amelyek a közvélemény vélekedéseit tárják fel az intézményekbe vetett bizalomról, ideális politikusokról, vezetőkről. (Például: Hunyady György 2012-es Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet című cikke).[3]

A „második könyv” felépítésén már érezhető annak a kornak a lenyomata, amely Lippmann munkásságát jelentős mértékben meghatározta, valamint a szerző politikai érdeklődése saját kora iránt.  Ebben a filozofikusabb részben kap helyet a közjóról (közérdekről) való gondolkodás (annak hanyatlásának és megújulásának elemzése), a két birodalomról való elmélkedés (földi létben boldogulni, de a vallásos irányultság miatt a földöntúli létre is tekintettel lenni, illetve a civilizált magatartás védelméről szóló záró fejezet.

A közjó filozófiájának magyar fordítása jól olvasható, irodalmi igényességű munka, amelyre a szakkifejezések pontos használata, könnyed és gördülékeny stílus jellemző. (Fordítók: Jánossy Ilona és Doubravszky Sándor). Ez a könnyedség azonban egyáltalán nem jelent tartalmi silányságot vagy együgyű sikerhajhászást,  inkább a műfaji sajátosságainak kitűnő kihasználást, amelynek köszönhetően A közjó filozófiája élvezetes olvasmány lehet a szakmában elmélyült kutatóknak, publicistáknak ugyanúgy, mint a tudományterülettel épphogy kapcsolatba kerülő hallgatóknak, laikus érdeklődőknek.  Az 1993-as kiadás (sajnos újbóli kiadásról nem számolhatok be) antikváriumokban szerezhető be, pedig témáját tekintve talán ma kívánkozik leginkább a könyvesboltok kirakatába. A mű körülbelül A/5-ös, írólap nagyságú, puha fedeles könyvként vehető kézbe, amelynek fedőlapján a kék- fehér- piros színek dominálnak. Tankönyvszerű megjelenése a kor ízlésvilágát tükrözi, ma már kissé divatjamúltnak hathat.

Visszatérve a tartalomra: a magyar kiadásból sem maradt ki a mű kontextusának mélyebb megértését segítő, Paul Roazen által írt bevezető, amely a liberalizmus fogalmáról és Lippmann szerepéről ad egy tömör összefoglalást. Lippmann munkásságával kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy nem csupán a körülötte zajló eseményeket megfigyelő újságíróként, hanem tanácsadóként is részt vett a politikai életben.

---

[1] http://beszelo.c3.hu/cikkek/radnoti-miklos-kiadatlan-levele-a-zsidosagrol (letöltés: 2013. 06. 15.)

[2] Kiss Paszkál (2006):  A társas élet jelenségei (A társas élet tudományos vizsgálata / Vélemény, véleményformálás / Csoport: a társas viszonyok színtere). In Oláh Attila (szerk.) Bevezetés a pszichológiába. HEFOP-tankönyv (elektronikus tananyag).

[3] Hunyady György (2012): Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet.  Magyar pszichológiai szemle, 67 (1), 151- 172. old.