2015. március 11., szerda

Kik azok a feministák?


Néha úgy érzem, ki sem kell mennem az utcára, kommentekben vívhatom meg kis harcaimat, kedvenc témáimban érvelhetek értékeim mellett, bevetve némi szakmaiságot. Házhoz jön az aktivizmus meg a szelepek kiengedése, hiszen dühönghetek, várhatom a választ, eldönthetem, hogy több kommentet nem olvasok, kiszállok, aztán inkább mégsem. Ha meg ideges vagyok, akkor nem a magánélet miatt, hanem a társadalomban tapasztalt jelenségek okán. Hogy miért szögezem én ezt le? Mert ez az egyik vádpont, hogy frusztráltak a feministák, amiatt szólnak.

Harcaim

Minap arról beszélgettünk, hogy kinek mi a facebook, mire használja, ha rokon értelmű szóval kellene illetni, mit mondana? Elnézve ismerőseim üzenőfalát, van, akinek facebookja egy képeskönyv; színes képek sorjáznak élete kiragadott részleteiből: diploma, házasság, gyerek, egy jó ebéd, egy pohár bor este. Másé, mint egy színes magazin, cikkajánlók, kommentek, témafelvetések, néha egy, néha egészen különböző téma köré csoportosítva. Jó platform lehet a civil aktivizmusra, néha úgy érzem, ki sem kell mennem az utcára, kommentekben vívhatom meg kis harcaimat,  kedvenc témáimban érvelhetek értékeim mellett, bevetve némi szakmaiságot. Házhoz jön az aktivizmus meg a szelepek kiengedése, hiszen dühönghetek, várhatom a választ, eldönthetem, hogy több hozzászólást nem olvasok, kiszállok, aztán inkább mégsem. 

A feministák

Aktivitásomat közepesnek értékelem, amikor viszont az „én internetem” robban, az a feminizmus. Pontosabban az a kérdés, hogy akkor én feminista vagyok-e.
Elgondolkodtató kérdés, hogy akkor ez egy stigma? Nem mond már eleget a társadalomról az a tény, hogy feministának lenni sokak szemében ciki? Mi más írná le jobban a társadalomba ágyazott egyenlőséget, mint az, hogy gáz szólni. Gáz szólni amiatt, hogy férfi és nő egyenlő, hogy egyenlő jogokat érdemelnek, és nagyon úgy tűnik, ez nem valósul meg magától, tenni kell érte. Tenni sokféleképpen lehet. Kutatni a témában, feltárni a szexizmus (nemi egyenlőtlenségen alapuló elnyomás különböző formáinak összefoglaló neve) jelenségkörét, működésmódját, harcolni a kvótáért, hogy változás legyen a politikában is. Kommentharcokba bonyolódni, vagy egyszerűen csak szólni a saját mikrokörnyezetben, hogy munkahelyre nem való az udvarlásnak álcázott szexizmus, ott a teljesítmény legyen a téma. Vagy fel lehet hívni a figyelmet, hogy nincsenek általában nők, meg általában férfiak, hanem nagyon sokféle nő van és nagyon sokféle férfi, változatos tulajdonságokkal. Nem nevetni a szexista vicceken, ugyanúgy ahogy a rasszistákon sem. Ha az „átment” hogy cigányozni/zsidózni/arabozni ciki, menjen át az is, hogy nőzni is az.  

Önismereti útként aztán gondolkodni lehet arról, mi az, ami belső vágyként él bennünk, és mi az, ami a nemi szerep szocializáció következménye. Mivel tudok és szeretnék én azonosulni, és mi az, amivel csak a társadalmi nyomás miatt próbálok.

A feminizmus mondanivalója egy mondatban összefoglalható. Egyenlőség. Aki emiatt szól, nem frusztrált szexuálisan, nem unatkozik, csak szeretné, ha a nők általában ugyanazért a munkáért, ugyanabban a pozícióban egyenlő bért kapnának, ha a munkahelyükön nem a kinézetük lenne a téma, ha szabadon és változatosan élhetnének saját belső indíttatásaikat követve. Ha indulatok gerjesztődnek benne, az nem a magánéleti sérelmei miatt van, hanem azért, mert humanistaként zavarják a rendszerszintű egyenlőtlenségek. Feminista az, aki ebben hisz akár otthon gyereket nevelve, monogám párkapcsolatban, párkapcsolat nélkül, kalandozva, utazva, letelepedve karriert építve, otthon kibontakozva, gyerekekkel, gyerek nélkül, szoknyában, nadrágban, feminin tulajdonságokkal, maszkulin tulajdonságokkal (ki mondja meg egyáltalán mi is az?), sokféle szexuális orientációval, legyen nő vagy férfi.  Egy szóval úgy, ahogy ők szeretnének, ahogy egyénként, szuverén személyként szeretnének, és nem az alapján értékelve, bírálva, beszorítva, hogy a társadalom által meghatározott nemi szerep konstrukcióban mi a kijelölt feladatuk, mit kéne, illene, szabadna tenniük.

A cél a párbeszéd, és az, hogy ne kelljen majd egyszer erről többet beszélni, mert olyan magától értetődő, és természetes lesz az egész.