„Zsidó!”- vágja a szembe egy
ismeretlen. „Akkor is zsidó vagy!”-mondja egy másik. „Mér’ zsidó vagy?”-hangzik,
ha az előítéletesség természetére próbálom felhívni a figyelmet. Általános iskolában ismertem meg a szót; azóta
is kísér(t). Az, hogy nem vagyok zsidó származású, mégis lépten nyomon,
identitásomat firtatják egyéni probléma, az hogy ma Magyarországon mindenki a
másik identitását nyomozza, kutatja, fejtegeti- társadalmi gond, soha el nem
múló kortünet, amely jelzi, nincs még minden rendben a hazai oktatással holokauszt,
előítélet, identitás témakörében.
A holokauszt oktatása
Magyarországon kiemelten fontos téma a 2014-es emlékévben, amelynek szerintem
magába kell foglalni az előítéletekkel kapcsolatos ismeretterjesztést,
történelmi tények tisztázását, szembenézést és felelősségvállalást. Véleményem
szerint fontos, hogy a téma specifikumai mellett felhívjuk a figyelmet a
kontextusra is; előítéletességre, diszkriminációra és az identitás
kérdéskörére, hiszen az utóbbi téma mindenkit egyaránt érint.
A magyarok történelemszemléletére
jellemző, hogy széleskörű konszenzus alakult ki a társadalomban arról, hogy Magyarország
a történelmi viharok során igazságtalanul sokat szenvedett, a Holokauszt
időszakához kapcsolódó Horthy-korszak azonban nagyon erőteljesen megosztja a
közvéleményt és törésvonalat képez a politikai ideológiai elkötelezettség
mentén. Vásárhelyi (2006) kutatásában azt találta, hogy a felnőtt lakosság
közel 20%-ában egyértelműen pozitív kép alakult ki a korszakról, egyértelműen
negatív vélekedés pedig a lakosság egyharmadára jellemző. A radikális, konzervatív, vallásos, idősebb
emberek gondolták döntően, hogy a magyar zsidóságért mindent megtett Horthy,
míg a magasan iskolázott, liberális beállítottságú idősek úgy vélekedtek, hogy
a kormányzót súlyos felelősség terheli. Ez a megosztottság érzékelhető az új Szabadság
téri emlékmű kapcsán, amely bár még nem is áll, rengeteg vitát generált,
melyeknek fő témája, hogy az ábrázolásban Magyarország a második világháború
idején a Német Birodalom tehetetlen áldozata, a deportálásokért vállalandó
felelősség pedig nem jelenik meg.
Összességében elmondható, hogy a
magyar fiatalok (18-30 évesek) a 20. századi történelmi traumákhoz kapcsolódó
tényekkel egyáltalán nincsenek tisztában. Ebben a korosztályban azonban a
szülők, nagyszülők generációjához képest sokkal kevesebben gondolják úgy, hogy
a zsidók deportálását kizárólag a németek intézték. Az erről gondolkodók
kétharmada úgy gondolja, hogy Horthyt is felelősség terheli a történtekért. Úgy
tűnik azonban, hogy a fiatalok a zsidó lakosság megsemmisítését zsidó és nem
magyar tragédiának fogják fel és azért a felelősség túlnyomó többségét inkább a
németekre hárítják.
Csepeli (2013) szerint is ahogy
az időben távolodunk 1944-től úgy nő a holokauszt és a magyar ágensek között
észlelt távolság és az önfelmentés részeként erősödik a zsidók hibáztatásának
tendenciája.
A Holokauszt Emlékközpontban tett
látogatás során idegenvezetőnk megosztotta a csoporttal, hogy a tárlatvezetések
során mire figyelnek, hogyan vázolják a csoportoknak a témát illetve mesélt
arról is, milyen esetekkel találkoznak. Döbbenetes volt hallani, hogy gyakran a
vidéki iskolákból érkezők egy napon tekintik meg az emlékközpontot a Terror
Házával és ez elég mellbevágó lehet a középiskolás korosztálynak, illetve
véleményem szerint erősítheti azt a vélekedés, hogy a fasizmus és kommunizmus
áldozatait valahogy méregetni, hasonlítgatni kellene egymáshoz.
Az emlékközpont fontos
célkitűzése a magyarországi holokauszt oktatásának támogatása, ennek keretében
az interaktív tárlatvezetés mellett foglalkozásokat szerveznek tanároknak,
diákoknak, tolerancia programokat hirdetnek, nyári táborokat, szakköröket
szerveznek az érdeklődőknek önálló programokat kínálva és kiegészítve a
közoktatást.
Általános tapasztalat, hogy a 20.
századi történelmi események kevés súlyt kapnak az iskolai történelemoktatás
során, év végén kerül rájuk sor, amikor az osztályok már érettségire készülnek.
A témával kapcsolatban még megemlíteném a
Zachor Alapítvány Társadalmi Emlékezetért civil oktatási szervezetet, amelynek
célja a pedagógusok és diákok figyelmének felhívása a rasszizmusra,
antiszemitizmusra, valamint tolerancia-programokat szerveznek az
emlékközponthoz hasonlóan. Az alapítvány
honlapján számos oktatási segédanyag is elérhető, amelyet a pedagógusok az
iskolákban szabadon felhasználhatnak. [1]
Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet honlapján is találhatunk konkrét tervet
az órák felépítésére és ötleteket projektmunkákra. [2]
A Haver Alapítvány pedig egy tanároknak szóló kézikönyv összeállításával
támogatja a téma iskolai kibontását. [3]
Kovács Mónika (2003) is ír arról
a pozitív tendenciáról, hogy az iskolákban a Holokauszt Emléknap bevezetése
után felmerült az igény holokauszt tananyagok iránt. Sok iskolában jellemző
még, hogy közös filmnézéssel emlékeznek, de megszületőben van a mélyebb
feldolgozás, több szempontú megközelítés igénye is, ehhez a segédanyagok,
pedagógiai továbbképzések rendelkezésre állnak. Az oktatással kapcsolatos
előzményként elmondható, hogy Nyugat-Európában és az USA-ban azért is került be
a holokauszt az oktatásba, hogy a negatív példán keresztül a demokrácia értékei
kiemelkedően megmutatkozhassanak. Nem elsősorban az áldozatokon van a hangsúly,
hanem a döntéshozókon, passzív szemlélőkön és segítőkön. Ez a tendencia
egyébként az Emlékközpontban is megmutatkozik, a kor plakátjain keresztül
például a hétköznapi élet mutatkozik meg (hol, mit lehet vásárolni). A
„tanulságok” átadásánál a tanároknak kiemelkedően fontos a szerepe szaktól
függetlenül (Kovács, 2004).
Az emlékközpont látogatása során
világossá vált, hogy az interektivitásra nagyon nagy hangsúlyt fektetnek, a
tárlatvezetés utolsó állomása a „kérdések terme”, ahol lehetőség van a
felmerülő kérdések megvitatásra, kibeszélésre; itt kiemelt szerep jut ismét a
tárlatvezetőnek, akinek kezelnie kell az esetleges előítéletes hangokat is. Az
egyes termekben lehetőség van személyes történetek, családok hétköznapi
életének megismerésére, fényképek és személyes tárgyakon keresztül. Az pedig a
vezetőtől függ, hogy inkább irodalmi példákon vagy további történelmi
adalékokon keresztül teszi-e színesebbé a látogatást. A termekben bemutatott
események időrendben követik egymást, a múzeumban „előre haladva” egyre
sokkolóbb képekkel szembesülhetnek a látogatók. A legmegrázóbb terem előtt
figyelmeztet is erre a tárlatvezető. A Haver Alapítvány kézikönyve[4]
is felhívja arra a figyelmet, hogy a sokkoló képek bemutatása csak kellő
körültekintéssel használható, mert előfordulhat, hogy szégyenkezést illetve oda
nem illő megjegyzéseket, feszültség levezető nevetgélést vált ki a diákokból és
nem az elmélyülést szolgálja. Pécsi Tibor (2014) kiemelte, hogy érdemes fontos
szerepet juttatni a tanórákon, megemlékezéseken a túlélők visszaemlékezéseinek
akár személyes meghíváson, akár filmanyagon keresztül.
Felhasznált irodalom:
Csepeli György (2013). Nemzeti emlékezet, nemzeti felejtés. Történelemtanárok országos
konferenciája.
Elérhető:
http://www.tte.hu/media/pdf/nemzeti_emlekezet.pdf (2014. június 30.)
Kovács Mónika (2003). Holokauszt oktatás
Magyarországon. Regio: kisebbség,
politika, társadalom,
14 (2), 88-105.o.
Kovács Mónika (2204). Holokauszt és
holokausztoktatás. Dr. Kovács Mónikát, a Hannah Arendt
Egyesület elnökét kérdezte Hunyady
András. Világosság, 5, 83-91.o.
Elérhető: http://www.vilagossag.hu/pdf/20041206153650.pdf
(2014.június 30.)
Vásárhelyi Mária (2006). "Egy ezredévnyi
szenvedés ..." - Közvélemény-kutatás a magyar
történelemről. Mozgó Világ, 32 (1), 101-107.o.
Vásárhelyi Mária (2010). "Fogalmam sincs! Nem
vagyok idevalósi..." - kutatás a fiatalok történelmi
kultúrájáról. Mozgó Világ, 39 (11), 3-12.o.
